Köszöntöm a Magyar Állami Operaházat a Magyar Örökség megtisztelő cím
kitüntetettjeként. Kérdés: mit jelent mindez? A szakmai színvonalat,
népszerűséget? A cím túlmutat ezeken. Ugyanúgy, mint a Magyar Állami Operaház.
Felépült az Ybl Miklós által tervezett ház, benépesedett művészekkel,
produkciókkal. Énekesek, hangszeres művészek, korrepetitorok, táncosok,
rendezők, díszlettervezők, hangszerész mesterek, de gazdasági szakemberek és a
műszaki feladatokat ellátó kollégák is. Mind tette a dolgát tehetségéhez,
szorgalmához mérten, mindenki a saját lelkiismerete szerint. Ebben rejlik, ami
egyedi. És bizony ebben az egyediségben számtalan, az egész magyar
kultúrtörténetre, Európára, sőt a világ zenetörténetére ható mű, produkció,
zenei pálya található. Nehéz, szinte sértő is bárkit felidézni, akinek a
munkássága összefonódott a Házzal, vagy akik itt vendégeskedtek, hiszen ilyen
gazdag listából minden egyes név maga után vonja azt, akit nem említünk. Mégsem
kerülhetem ki, hogy véletlenszerűen néhány nevet ne ragadjak ki, hiszen pontosan
az a számtalan nagy alkotó tette hitelessé ezt a Házat itthon és Európában is,
akik munkájukkal felépítették, Magyarország integráns részévé tették a Magyar
Állami Operaházat. Kérem, úgy hallják meg az általam felolvasott néhány nevet,
hogy mindegyikükkel felidézem a többit is. Álljanak itt képzeletben ezek a
nagyságok, a kollégáikkal, a közönségükkel, a korukkal és a szakmai
küzdelmeikkel együtt. Erkel Ferenc, aki a Ház felépítése előtt létrehozta a
Filharmóniai Társaságot, és az elszórtan megjelenő operaelőadások korában, ahol
lelkes arisztokraták adtak teret a dalszínházaknak, létrehozta a magyar
operajátszást. Ez a szisztematikus munka a művészi értéken túl olyan szervezést
igényelt, ami a kor szemléletét változtatta meg. Gustav Mahler, Artur Nikisch,
Otto Klemperer, Egisto Tango, Sergio Failoni, Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv,
Ferencsik János, Tóth Aladár, Orosz Júlia, Osváth Júlia, Székely Mihály,
Székelyhidy Ferenc, Simándy József, Harangozó Gyula, Lamberto Gardelli és
Sosztakovics - aki ittléte során egyszer annyira meghajolt, hogy beesett a
súgólyukba. Viszont ez a már 120 évre tehető, hagyományokba rendeződő folyamat
nem egyszerűen a Házban zajlott. Az intézmény több lett, mint zenés színház.
Nemzetté vált. Ami itt történt, az rólunk szólt és szól: Magyarország kicsiben
ez az intézmény. A hatás annyira összetett, hogy társadalomtudósoknak új
lelőhelyet jelenthetne az a hatás, amellyel a Magyar Állami Operaház az
életünkben működik. Az intézmény a legdrágább és legkiemeltebb a kultúra palotái
között, és az is tudott maradni. Ez általában mindenhol így van, viszont kevés
helyen történt annyi változás, mint mifelénk. Minden szempontból.
Feltárhatatlanul összetett és gazdag kapcsolatrendszer köti össze alapítása óta
ezt a Házat Európával. Kevés ilyen hely van Magyarországon. Ugyanis vannak
jelentős személyek, kiemelkedő intézmények, de ez a múlt, ez a hagyomány nehezen
vagy egyáltalán nem építhető újra. Egy alkalommal a barátom, aki a Zeneakadémia
tanára, hitelért folyamodott egy bankhoz. Elakadt a kérelem, mert a
formanyomtatványon, amelyet a számítógépes rendszer generál, kifelejtették azt a
fontos szempontot, hogy a munkahely alapítási éve nem biztos, hogy hússzal, vagy
tizenkilenccel kezdődik. Olyan munkahely lehetősége, amelyet még a XIX.
században alapítottak, kimaradt a bank rendszeréből, igazgatói szinten remegett
meg a hitelkérelem szisztémája és megoldhatatlannak bizonyult a helyzet.
Szimbolikusnak találom a történetet. Létezik olyan hagyomány, olyan kontinuitás,
amelyre nincsenek formanyomtatványok, mérési eljárások. Amely mintegy kimered a
megszokottból, az ismertből. A Magyar Állami Operaház szimbólum, mégpedig működő
és nagyon is élő jelkép. Tanulnak róla az iskolákban, mint dalszínházról, mint
épületről és a társulat tagjairól. Kritikák jelennek meg, beszélünk róla,
ismerjük több, mint egy évszázada. Vonatkoztatási pont lett gondolkodásunkban,
szemléletünkben. Az Opera egy ügy. Olyan súlyú, mint a nemzet, mint az a
kultúra, ami a miénk, és amivel szemben felelősségünk van. Mert tudjuk,
hagyományteremtő a Magyar Állami Operaház. Eladott bérletek, lelkes
magántársaságok, baráti körök, szakmai szervezetek szimbolizálják a valós
hatást. Fókuszba került a színház, ott talált helyet, ahol lennie kell.
Centrális lett a megmagyarázható és a megmagyarázhatatlan értelmében. Ez olyan
jelenség, mint egy kiválóan elhelyezett lencse. Összegyűjti a sugarakat,
megsokszorozza azok erejét és továbbítja a fényt. De ez a sugárzás többé már nem
a különálló fények összessége, hanem sokszorosan több. Megmagyarázhatatlanul.
Annyira messze hatol ez a sugárzás, ami a megszokott mértékkel nem magyarázható.
Ugyanis egy színház jelentősége részint a közönségen, illetve a szakmán
érezhető. Idáig mérhető, valamennyire talán még tárgyilagosan is. Ezen felül
kezdődik az, amit megérteni nem tudunk, és beszélni is nehéz róla. Ugyanis
különleges módon az Opera annak is fontos és az is érzi a súlyát, aki nem jár
rendszeresen oda, vagy akár egyáltalán nem volt ott. Sőt, megkockáztatom, itt
kezdődik az a hatás, ami kiemeli ezt a Házat a többi színház közül.
Gondolkodjunk el egy kicsit! Milyen színház az, ami ott is hat, ahol már nem a
közönsége, nem az érdeklődői vannak? Milyen művészeti központ az, ami a
művészeten is túlhatol? Közösség és nemzetformáló erőről beszélünk tehát, nem
egy kívülálló intézményről, hanem saját magunkról. Az Opera bennünk van,
mindegyikünkben. Magyarországról beszélünk tehát.
Előadást nézek, a szünetben kimegyek a teraszra, lenézek az Andrássy útra, és
elgondolkodom, mit jelent számomra az Operaház. Közhely jut eszembe: nagyon
szeretem. Valahogy úgy vagyok vele, mint a szívemmel, a tüdőmmel, a
szellememmel, az életemmel. A részeim, bennem vannak. Minden honfitársunkban ott
rejlik valamilyen hatás, tudás, ami a része a létének, az identitásának. És ami
ebből a Házból származik. Örökségünk része a Magyar Állami Operaház, az előttünk
élt generációktól az utódainkig. A felelősség köt össze minket és az azonosság,
hogy tudjuk, mennyire mélyen él bennünk ez a Ház. Reméljük, teljes egészében
érti meg mindenki, akinek lehetősége van dönteni erről az intézményről. Mert aki
dönt, önmagáról is dönt. És ez mindig így volt.
Meghajtom a fejem azok előtt, akik ezt az intézményt létrehozták, akik
Magyarország részévé tették, akik szimbólummá alakították, és azok előtt is,
akik méltón tovább építik, akiknek köszönhetjük, hogy a Magyar Örökség része a
Magyar Állami Operaház. Ideje volt, hogy mindez egy címben, kitüntetésben
megfogalmazódjon. A Magyar Állami Operaház nem egyszerűen dalszínház. Az Opera
Magyarország, az Opera mi vagyunk. Örökségünk és felelősségünk. A kezdetektől
fogva.
Köszöntöm a Magyar Állami Operaházat.
Domonkos Máté