Tisztelt Megemlékező, Ünneplő Közönség!

„…

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

…”

Így írt a költő, Tamási Lajos 1956. október 26-án, számon kérve Gerő Ernő belügyminiszterén, Piros Lászlón, hogy miért adott tűzparancsot.

Vérbefojtott forradalmak után csak nagy sokára világosodik meg, hogy a vesztesek győztesekké válhatnak. Így volt ez az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után, és így volt ez a dicsőséges 1956-os forradalom és népfölkelés után is. Most az utóbbira emlékezünk, főhajtással a sok ezernyi forradalmár és a sok ezernyi áldozat emléke előtt. Külön emlékeznünk kell a tinédzser korú, szinte még gyerek 56-osokra, akik alig elkezdett életüket kockáztatták egy jobb jövő reményében. A vérbíróság által halálra ítéltek között különösen sok volt a fiatal munkás. Milyen keserű irónia rejlik ebben: hiszen ők a munkásokért fogtak fegyvert, s épp egy állítólagos „munkáshatalom” ítélte halálra őket.

De emlékeznünk kell a főiskolai-egyetemi ifjúságról is.

Szegeden és Budapesten – a Műegyetemen – egyaránt elsőként mozdultak a felsőoktatási hallgatók, sőt nem túlzás állítani, hogy a forradalom előtti időszakban – a Petőfi-köri vitaestek szervezésével – a fiatal magyar értelmiség a nemzet egészének szellemi vezetésében meghatározó szerepet vállalt.

A Bem téri nagygyűlés már az egész nemzet akaratának jelképévé, megjelenítőjévé lett, a két világháborúban vesztes, a háborúk után szétszabdalt, majd a kommunista diktatúrában megalázott és tovább nyomorított nemzetünk egysége és egészsége, életereje mutatkozott meg ekkor.

A diktatúra – a negyvenes évek végén – rendeleti szinten szüntette meg a civil társadalmat, a társadalmi szervezeteket.

Az önszerveződési igény megjelenése a forradalom idején a nemzetőrség megszervezése, a civil kurázsi jelképe a boltok, üzletek „érintetlensége”, vagy az utcai pénzgyűjtések.

A forradalom során kialakuló ellenállási központok – Corvin-köz, Széna tér, a vidéki fegyveres forradalmi gócok –, a munkástanácsok és forradalmi bizottmányok egyaránt a szabadságáért akár a legnagyobb áldozatott is megadni tudó és egységes nemzet cselekedetei voltak.

A forradalom leverése után hideg Karácsony köszöntött az országra:

„Mennyből az angyal - menj sietve

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.”

(Márai Sándor: Mennyből az angyal)

A fenti sorokat Márai Sándor – New York-ban – írta 1956-ban az azévi magyar Karácsonyról.

Hogy történhetett meg, hogy egy maroknyi nép a világ egyik legnagyobb hatalma ellen fegyvert fogott?

Francois Mauriac írta naplójában 1956 végén: „A megtörhetetlen Magyarország megmutatja a világnak, hogy a történelem irányát a gyengébb akarata is megszabhatja, ha az erősebb embertelen”. Hosszan lehetne elemezni ezt az írói mondatot, amely túllép a történelem szokásos magyarázatain. Mégis a gyengék diadalmaskodnának, ahogy - mindnyájan tudjuk - Jézus is tanította? Talán, ha gyengék is, de az igazak oldalán állnak és az igazság nagy erő. 1956-ban, akárcsak 1848/49-ben, ahogy Petőfi írta:<.>

„Magára hagyták, egymagára

A gyáva népek a magyart”

(Petőfi Sándor: Európa csendes, újra csendes)

Pedig Magyarország írta ekkor a történelmet. 1956 forradalma nyitotta fel a szemét sok-sok nyugati értelmiséginek és mutatta meg, hogy mi a bolsevizmus. Nem egyszerűen egy volt ez a szocialista országok közötti első konfliktusnak, hanem ezzel vette kezdetét a rendszer bukása.

Sajátos sorsa van a magyar forradalmaknak.

Az 1848-49-et követő halálos csend után eljött a kiegyezés és egy gazdag, prosperáló korszak. Még akkor is, ha sokan, így maga Kossuth sem tudta elfogadni azt.

A hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon is egy relatíve konszolidált korszak következett, ami fontos előzménye volt az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltásnak, de a rendszerváltást inkább a forradalom utáni – több évtizeden keresztül viselt – fájdalom miatti „kárpótlásként” kell értelmezni.

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években azonban benne volt az elfojtott az elfojtott forradalom minden testi és lelki szenvedése: a több mint 200 000 hazáját elhagyó, menekülő honfitársunk, a harcok 3000 meghaladó halálos áldozata, és a megtorlás során a 229 kivégzett, közülük 6 nő, valamint a több mint 4500 börtönbevetett ember, és még hányan akiket hivatalos eljárás nélkül, hurcoltak el…

Benne volt az 1957-ben megkezdődött megtorlási hullám. Benne volt a bitófára ítélt és jeltelen sírba temetett mártírok elvett élete, a börtönbe vetett ezrek szenvedése és benne volt sok százezer az országot elhagyni kényszerülő, menekülő, hátrahagyott élete is.

Nagyon nagy árat fizettünk egy viszonylagos nyugalomért és a végül mégis eljött szabadságért, a világ megbecsüléséért, azért, hogy október 23-áról úgy beszéljenek az emberek, ahogy azt John F Kennedy tette, amikor megemlékezett 1956-ról, 1960. október 23-án:

„October 23rd, 1956 is a day that will forever live in the annals of Free Men and Free Nations. It was a day of courage, conscience and triumph. No other day since history began has shown more clearly the eternal unquenchability of man’s desire to be free, whatever the odds against success, whatever the sacrifice required.”

„1956 október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek naplójában. A bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nem volt másik nap, amely világosabban mutatta volna az ember csillapíthatatlan igényét a szabadságra – bármily kicsi is az esély a sikerre, bármi legyen is az áldozat” (John F. Kennedy, 1960. október 23.)

1956 szabadságharcosai Prometheushoz voltak hasonlóak. Prometheus a tüzet, a tudást lopta el az istenektől, a magyar forradalmárok a szabadságot „lopták el”, vissza azoktól, akik ezt elvették a nemzettől. Ezt a tüzet, a szabadság reményét adták ők Európának, a világnak és ennek is köszönhető, hogy évtizedekkel később ismét a szabad Európa teljes jogú tagjává válhattunk. És itt kell megemlékezni azokról, akik ezt a tüzet táplálták, ’56 emlékét ápolták itthon és távol a hazától. Köszönet Nekik, köszönet Önöknek! Köszönet a Magyar Örökség és Európa Egyesületnek!

Vizi E. Szilveszter

a Magyar Tudományos Akadémia elnöke