Szerb Antal Magyar Örökség-díjára

Szerb Antal (1901-1945), a csodaváró örök-kamasz hatvanhárom éve halott, s bennünk az örök szégyen, hogy nem menthettük meg. Ugyanaz a gyilkos kór ragadta magával, mint írótársait, Sárközi Györgyöt és Radnóti Miklóst. Humánuma nem volt elég erős fegyver ahhoz, hogy fölhasítsa a vészterhes felhőkkel teli komor ég kárpitját. Ő csak író volt, az álmodozó szellem rakoncátlanja: játéknak képzelte a létet, s költészetnek a világot. Költészetnek, amely az egyik óceán partjától a másik óceán partjáig tart, s valójában a könyvtáron – az értelem akropoliszán – nyugszik. A betű (a saját magunk által írott és a más által papírra vetett is) vágyaink kifejezője. Benne rémületünk s képzelgésünk csodája, s az álom, hogy szeretetünktől megtisztul a világ. De az utolsó búcsúlevelek egyikének (1944. dec. 16.) szívszorító, szinte zsolozsmaszerű kérlelése – „Most már sötét van… szeressétek szerencsétlen Tónitokat” – már csupán a megsejtett, könyörtelen végről tudósít.

A kopogó életrajzi adatok közé szorított élet – a kegyes tanítórend budapesti főgimnáziumában érettségizett, az egyetemen magyar-német-szakos tanári diplomát szerzett, hosszabb-rövidebb időt töltött Grazban, Párizsban, Londonban, bejárta Olaszország tájait, 1925-től Kőbányán, majd 1928-tól a Vas utcai felsőkereskedelmiben tanított, 1932-ben megnyerte az Erdélyi Helikon magyar irodalomtörténet megírására közzétett pályázatát, 1937-ben a szegedi egyetem magántanárává habilitálták, kétszer is (1935, illetve 1937) Baumgarten-díjat kapott, stb. – fölvillanthatja ugyan a nyughatlan, tettvággyal beoltott filosz (mindig is filológusnak gondolta magát) önmegvalósító kísérletét, de nem mutatja a lényeget. A lényeget, amely írói mivoltában leledzik. A szépírói eszközökkel kifejtett énképben.

Szerb Antal „Európa-utazása” – „a magyar irodalom az európai irodalom miniatűr mása” – sokat nyert (a szellemtörténettől kezdve mindent, bölcseleti mosolyt és szociális érzékenységet, a teóriát magán áthullámoztató szépségimádatot) a Minerva tudósainak köréből, a talán legkedveltebb mester, Babits Mihály életművéből, s nem utolsósorban a külföldi klasszikusokban való búvárkodás révén. Mert ezer nyelven olvasott, mindent értett – a görög, latin, angol, amerikai, német, francia, olasz stb. költőket ünneplő Száz vers (1944) búcsúszimfóniának sem utolsó –, s nem dideregve, „üres kézzel, üres ég alatt” akarta futását befejezni. Hogy mi mindent tanult – az életmű legjobb értőjének, Poszler Györgynek szavaival – Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós Európát bebarangoló szent nyugtalanságából, Mikes derűs emberségéből, Kazinczy Goethén gyúlt lázából, Kölcsey éteri lebegéséből, Vörösmarty síron túli reménységéből, Széchenyi önmarcangoló szeretetéből, Ady Párizsért kiáltó prófétás magyarságából és Babits patriotizmusából, arra mindmáig élő Magyar irodalomtörténete a bizonyság.

S ez a lírába oltott tudósi érzékenység, valamint az olvasásban és az írásban önmagát újraálmodó, s szinte kéjelgő mindentudás jellemzi az esszé színgazdagságát és jellemfestő játékát ugyancsak magában foglaló irodalomkritikai tablóit is (Az angol irodalom kistükre, Hétköznapok és csodák, A világirodalom története). Szépprózái, az olasz ég kékjében fürdőző, lelki tájak igézetében barangoló, titokkereső én (Utas és holdvilág), a filológiai detektívregény formáját magára öltő kísérteties borzongás (A Pendragon legenda) és a történelmet, s kivált alakjait iróniával, vigyori szemmel bekebelező jókedv (A királyné nyaklánca) mintha az író fiatalkori – s végül a művekben kitűnően beteljesedett – örömujjongását visszhangoznák: „enyém az Isten nagy csodakertje, a világ”. Talán ezért a misztikába hajló mesevarázslatért kezdődött meg Szerb idegen nyelveken való hódítása is.

Az íróról, köszönhetően a különféle kiadásoknak, szerencsére majdnem mindent tudunk, de mindmáig megmagyarázhatatlan a kor szégyenletes cselekedete: miért kellett föld alá vinni a Napot? Megvilágosult pillanatainkban azt gondolhatjuk: hogy erkölcsével onnan is világítson! Világítson az élő fáklya, amelynek neve is van: Szerb Antal.

Szakolczay Lajos

Nyomtatás

Ablak bezárása