„Pulchritudo est splendor veritatis” – „A szépség az igazság felragyogása”
Nagyon nehéz feladat egy „Nagy ember” gyermekének megszólalni az édesapjáról úgy, hogy ne a személyes, családi kapcsolatokról beszéljen, hanem a szakmai, művészi, és sokoldalú emberi értékei kerüljenek előtérbe.
A sírkövére vésetett gondolatot („Pulchritudo est splendor veritatis” – A szépség az igazság felragyogása) Dobszay László többször is használta szűkebb és tágabb összefüggésben, úgy a liturgia, mint a zene, a művészetek, általában a kultúra, illetve mindezeket átfogóan, Isten és ember viszonyában.
Egész életében, minden területen (pedagógusként, zenetörténészként, népzenekutatóként, kórusvezetőként, egyházzenészként, a tudományos közélet szereplőjeként) azt az igazságot kereste, amely felragyoghat mindenki számára. Akár gyerekekkel, akár egyetemistákkal, tudósokkal, professzorokkal, akadémikusokkal, egyszerű templomba járókkal, a közélet vezető tisztségviselőivel volt körülvéve, az igazság ragyogását közvetítette a körülötte
lévőknek, és ezt mindenki érezte. Hálás tanítványai több évtizedes távlatból emlékeznek rá, nemcsak a jó pedagógusra, hanem mint gondolkodásukat meghatározó emberre. Tudós- és zenésztársai hatalmas és szerteágazó tudásán kívül azt az alázatot emelik ki, amivel kutatásának tárgyát megközelítette, mindig az „anyag”, a zenemű, a kotta, a népdal vagy a liturgikus szöveg legmélyebb összefüggéseinek feltárásával. Erről így vallott egy beszélgetésben: „Máig se tudom eldönteni, hogy tanár vagy tudós vagyok én tulajdonképpen. Akár előadóművészetről, akár mondjuk kórusról, kórusvezetésről, akár zenetudományról van szó, úgy érzem, hogy sokkal inkább belülről, a zenei struktúrák oldaláról tudom látni, amiről a zene szól. A zene létjogosultságát a legbelső struktúrája adja, amelyik olyan ragyogó tiszta rendet alkot, mint a tiszta matematika vagy pedig egy eszményi filozófiai rendszer. Igazából ott él a zene.”
Halálakor, 2011-ben Batta András, a Zeneakadémia akkori rektora, sok éven keresztül tanítványa, majd kollégája így írt róla: „a Kodály utáni magyar zenepedagógia legnagyobb alakja hagyta itt mélyen bevésődő nyomát…. Dobszay László életműve oly szerteágazó és óriási, hogy mélységét és kiterjedését bizonnyal generációk fogják majd felmérni tovább vágva-építve a megkezdett utakat. Ráadásul az ilyen kivételes embereknek van egy titkos szellemi életük is zsenialitásuk gyújtópontjában, amihez – ha egyáltalán – kevesek kerülnek közel. Amikor 75. születésnapját ünnepelte az általa alapított tanszék apraja-nagyja, egy hatalmas könyvben nyújtották át – ajándékként – Tanár Úr írásainak jegyzékét a zenetörténet, a népzene, a zeneelmélet, a zenepedagógia területéről. De ennek a sokszorosa az, amit nem írt le, amit elmondott, és különösen az, amit tanított. A tanítás – valamennyi szinten: a kisgyermektől a doktoranduszig – végigkísérte életét, mondhatni: ez volt életének vezérmotívuma. Eszményi tanár volt, hatalmas tudással, rendszerezett előadásmóddal, szenvedéllyel, szeretettel”.
Sokoldalú zenetörténeti érdeklődésének talán legfontosabb területe a gregorián zene kutatása, és a mai egyházi gyakorlatba való visszaépítése volt. Többször hangsúlyozta, hogy a középkori zene forrásainak és élettörténetének
kutatása tisztán zenetörténeti szempontból is ugyanolyan lényeges, mint bármely későbbi korszaké, és mint történész, el kell vonatkoztatni a kutatási eredmény „hasznosságától”. Ugyanakkor, mint muzsikus, fontosnak tartotta az általa megismert gregorián tételek megszólaltatását a nagyközönség, a koncertre járók részére. De természetes, hogy a középkori egyházzene a liturgia keretei között találja meg igazi életét, ezért szorgalmazta a templomi szkólák létrejöttét, a gregorián megszólaltatását a mai templomi gyakorlatban. Ezért készült el a magyar nyelvű gregorián énekrepertoár, ami ma már számos templomban a hívők mindennapi kenyere.
Dobszay László könyveivel, publikációival, hanglemezeivel a zenei élet minden területén találkozunk: generációk nőttek fel szolfézs-tankönyvein, évtizedek óta olvassák és tanulják ismeretterjesztő összefoglalóit népzenéről, magyar zenetörténetről, egyházzenéről. Magyar és nemzetközi zenetudósok, egyházzenészek, liturgiatörténészek, pedagógiával foglalkozók tekintik alapműveknek tudományos könyveit, tankönyveit, publikációit, használják az
általa szerkesztett kottákat, gyűjteményeket, cikksorozatokat, és viszik tovább az általa alapított konferenciákat. A Schola Hungarica élén felvett több mint 60 hanglemeze a világ minden tájára eljutott és mérföldkőnek számít a régizene területén. Akinek megadatott, hogy tanuljon tőle, hogy járjon az óráira, hogy munkatársa lehessen, mint életük egyik legmeghatározóbb, leginspirálóbb egyéniségére emlékeznek.
Még az elmúlt hetekben, halálának 13. évfordulóján is számtalan kedves visszaemlékezés, hálás köszönet érkezett egykori diákjaitól, fájó hiányáról szóló üzenetek kollégáktól, tanítványoktól, barátoktól. Ezek mutatják, hogy életműve mindannyiunk számára útmutatás, amit viszünk tovább a jövőbe.
Dobszay Ágnes
LFZE Egyházene tanszékvezető