Amikor a száraz levéltári és könyvészeti adatok poézissá lényegülnek (át)…
Miként lehetne néhány mondatban méltatni egy olyan életművet, amelynek létrehozója sokáig talán maga sem volt tisztában vele, mekkora fába is vágta a szekercéjét…
Az a bizonyos „égig érő” FA, amely a menyboltozatot tartja a Temesi Bánság s annak székhelye, a hajdani Anjou-kori Magyar Birodalom központja, Temesvár hely- és – közvetve – társadalom-, művelődés- és mentalitástörténete.
De a tét, még ennél is nagyobb s Szekernyés János alkotói pályája még jelentősebb – és jelentésesebb. Egy nagyon egyszerű ok miatt: Temesvár nem akármilyen HELY, hanem a BALKÁN, Kis Ázsia és a Közel-Kelet kapuja is. Természetes hídfő Közép- és Dél-Kelet-Európa között, amelyet a Gondviselés is közvetítő szerepre teremtett: formálódóban lévő népek/nemzetek és kultúrák között.
Egy laudáció nem alkalmas bonyolult geopolitikai, történelmi és szociológiai folyamatok taglalására, ám egyetlen mozzanatot óhatatlanul ki kell merevítenie szerzőjének. Mivel magyarázható, hogy a „bécsi udvar” Temesvár 1716. október 16-i visszafoglalása óta másfél évszázadon át következetesen folytatott településpolitikája, szigorú adminisztratív (s többnyire magyarellenes) intézkedései dacára a Temesi Bánság nem lett egy Karintiához, vagy Stájerországhoz hasonló osztrák tartomány, s Temesvár, szinte minden várakozás ellenére 1880 és 1920 között épp akkor vált csaknem magyar várossá, amikor hatalmas erejű láthatatlan geostratégiai erők és nagyon is látható nyugati hatalmi központok az ígéretesen integrálódó, polgárosodó s egyszersmind magyarosodó térség szétdarabolása, „nemzeti átrendezése” mellett döntöttek?
Emez, egyelőre megválaszolhatatlan problémahalmaz megértésének nyitja Szekernyés János pontosan hat évtizede óta tartó hangyaszorgalmú anyaggyűjtésében, újságcikkeiben, „régi temesváriakat” faggató interjúiban, templom- és
városrésztörténeti monográfiáiban, egyszóval impozáns oeuvre-jében keresendő!
S hogy mit tartalmaznak ezek a hallatlanul precíz közlemények és szakmonográfiák?
Rövidre zárva: három fontos társadalomtörténeti és identitásválasztási jelenség bemutatását:
ad 1) ebben a Macedónia mellett Európának etnikailag legkevertebb régiójának székhelyén úgyszólván mindegy volt, hogy a városlakók magyar, szerb, bolgár, román, macedoromán, elzászi francia, szefárd és askenázi zsidó vagy – leginkább – német (sváb) eredetűek voltak-e. Ők egész egyszerűen magyar(országi) honpolgárok akartak lenni, nem tudván, hogy ez a törekvésük egyfelől a korábbi domináns hungarus-tudat átvétele, másrészt, bár polgárinak mondják, és tanítják azóta is az oktatási intézményekben, legalább annyira nemesi, rendies, hierarchikus jellegű, ám mégis változatlanul rendkívül vonzó a presztízs ranglétra garádicsain felfelé igyekvők számára, bármelyik hungáriai „más-ajkú” nemzetiségből származzanak is.
ad 2) A „kaliforniai méretű” modernizációs lendület a „boldog békeévekben” mindenkit magával ragadott a Bánság városaiban s különösen Temesváron: az azóta leértékelődött, szándékosan eltorzított francia mintájú „magyar állam-
eszme” a reformkor óta készen állt, a nemesi típusú polgáriasodás/polgárosodás versus magyarosodás dinamikája pedig azt az akkor még reálisnak tetsző, de a trianoni „végzések” miatt illúziónak bizonyuló életérzést keltette, hogy a
„történelmi ország” délkeleti határvidékén új magyar metropolis van születőben.
ad 3) Temesvár azért olyan fontos minden magyarul érző, és gondolkodó férfi és nő számára, mert egy kivételes történelmi pillanat kőbe, szobrokba, épületekbe, istenházákba és főként érzésekbe, emlékekbe foglalt monumentuma: jelkép, szimbólum: azonos a „nagy-magyar” álommal. Temesvár a magyar fejlődés szimbolikus tere, ahol, mint cseppben a tenger, mindaz megtörtént és tanulmányozható, ami a régi Magyarország csaknem minden más régiójában szintén bekövetkezett.
S végül, de nem utolsósorban kortársaink és pályatársaink közül senki sem tett annyit e letűnt történelmi valóság feltárásáért, emlékeinek megismertetéséért (A magyarság emlékjelei a Bánságban; Temesvár, 2013) s megőrzéséért, mint Szekernyés János.
Mert azáltal, hogy Szekernyés sorra veszi Temesvár szinte minden utcája, annak minden egyes családi és bérháza, üzeme, boltja, vendéglője, iskolája, temploma históriáját, ideértve valamennyi (!) „vegyes-ajkú” lakójának hozzáférhető biográfiai adatait nem egyszerűen helytörténetet művel, hanem társadalom-művelődés- és mentalitástörténetet ír, egy régió és egy sajátos társadalomfejlődés- és életérzés – a „nemesi polgárisodás” – totális történelmét örökíti meg. Amely végeredményben azonos a magyar történelem lényegével, azzal, hogy „mi a magyar”.
Ezzel a kimerítő aprólékossággal Szekernyés János egyszersmind poézist teremt. Egy letűnt, romjaiban is lenyűgöző (magyar) világét, amely sokkal több lehetőséget rejtett magában, mint ami megvalósult, megvalósulhatott belőle.
De ennek felmutatása egyszersmind reményt is nyújt, mert, ha egyszer valami lehetségesnek bizonyult, talán nem veszett el, nem veszhet el örökre.
A MAGYAR ÖRÖKSÉG díja nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe!
Borsi-Kálmán Béla
történész, műfordító