Tisztelt Egybegyűltek! Hölgyeim és Uraim!
Mindannyiunk számára szokatlan ez a mai pillanat, hisz még ma is hihetetlennek tűnik, hogy az az ember, akinek nevét a Kárpát-medence bármely pontján ismerték, ahol magyar él, már nincs itt közöttünk. Tetteire csak visszaemlékezünk, és az az űr, amely halálával keletkezett, ott van mélyen a lelkünkben – de ott van az egész magyar nemzet lelkében is.
Hogy ez az űr valamikor kitölthető lesz-e vagy sem, azt valószínűleg csak nagyon későn fogjuk megtudni. Emberek sokasága próbálja pótolni, keresni azt a felületet, ahol egy parányit is lehetne képviselni abból az eszméből, amely Árpád számára csupán a mindennapi életformát jelentette.
De miért is tűnik ez a feladat ennyire lehetetlennek? Miért szólaltak meg telefonok ezrei azon az októberi napon megrémülten, kétségbeesetten, és miért nem akarta elhinni senki, hogy a hír igaz?
Talán azért, mert hosszú időn keresztül egy olyan nemzetpolitikába nőttünk bele, amely stabilitást, biztonságot, reményt és késztetést adott minden magyar számára szerte a világon. Az ő jelenléte, több százezer kilométernyi utazása nem egy kiadott feladat elvégzése, nem egy projekt lebonyolítása volt. Az ő jelenléte egy szétdarabolt, de életerős nemzet erejét tükrözte. Számára nem az volt a fontos, hogy melyik projektre vagy programra mennyi anyagi támogatást tud nyújtani, hanem az, hogy az illető közösség magyar maradjon: magyarul gondolkodjon, magyarul imádkozzon, és hogy a kis közösségek a nagy magyar nemzethez tartozónak érezhessék magukat.
Nem kis feladat ez, nem sok ember tudja ezt megérteni, felfogni – és még kevesebben képesek cselekedni. Elszakított nemzetrészek, elcsatolt területek, vesztes csaták, más-többségi állami jogszabályok, más nyelvek és népszokások, kisebbségi lét, anyanyelvi oktatás korlátozása, felekezeti sokszínűség és megosztottság, generációk közötti problémák… És ezek között lámpásnak lenni, felvállalni ennyi emberi sorsot, képviselni a nemzet részeit egymással szemben – és ennek jegyében politikai döntéseket hozni parlamenti és kormányzati tagként.
Most, amikor rá emlékezünk és életpályáját, munkásságát méltatjuk, mindannyian feltehetjük a kérdést: vajon hogyan tudta ezt a feladatot végezni? Honnan volt mindennap hite, reménye és energiája megtenni százezer kilométereket, átlépve fizikai, szellemi, közigazgatási és eszmei határokat? Autóban öltözni, rohanni, lovon ülni,
beszédet mondani, szeretteire oda figyelni – és közben kitalálni a holnapot, a jövőt, és mutatni az utat?
Elsősorban nála ez az eszme már a bölcsőben megfogant, amikor szülei a népmesék mellett a madéfalvi veszedelem történetét mesélték. A menekülést, a haza keresését, egy népcsoport tragédiáját, más népek elfogadását – és mindemellett a hitet abban, hogy egyszer csak jóra fordul a sorsuk, lesz vigasztalás.
Ezt a tragédiát megismerve találkozott a haza telepítésének és az otthonra találásnak a történetével is. Ez ismét hasonló feladat elé állította népét: az akkori Magyarországon kellett megtanulni együtt élni az ott élőkkel, és valójában újra megtanulni magyarnak lenni – más helyzetben, de itthon.
Ez a bölcső, ez az eszme, a menekülés és az otthonra találás nem más, mint a bukovinai székely sors. Ennek a népcsoportnak volt Árpád a letelepítés után a legnagyobb vezetője. Ennek a népnek és ennek a sorsnak köszönhette erényeit is, hogy egy ennyire komplex helyzetben is tudott cselekedni, döntéseket hozni és reményt adni.
Tudta mindezt úgy tenni, hogy ahol megjelent, nem megosztottságot, hanem egységet hozott. Szavait elfogadták minden ország minden kisebbségi alakulatai. Partnerséget hozott és keresett, a megosztókat sem bántotta, inkább megértette velük a politikai döntések súlyát és következményeit.
Távozása egyszerre döbbentett meg minden politikai erőt – határon innen és túl. Végezetül feltehetjük a kérdést: honnan volt neki a beleszületett sors mellett ereje egy egész nemzet politikai útját építgetni? Honnan volt az a felső vagy külső erő, ami vezérelte?
Ez a bukovinai székely ember rendszeresen látogatott el szülei szülőfalujába, a bukovinai Istensegítse, és az utóbbi tíz évben ritka volt az a hónap, amikor nem hajtott fejet a madéfalvi siculicidium hősei előtt. Ott, ahol népe tragédiája, de egyben születése is kezdődött, megtanulta, mit jelent búcsút venni valamitől – és abban a pillanatban
örülni a tragédia szülte lehetőségnek. Ez talán a legnagyobb emberi képesség.
Így Bukovinából indulva, Madéfalván át, eszméje következő életforrása Csíksomlyó volt. Itt talált arra a nyugalomra, amely hazavezette Bonyhádra, szerettei körébe, ahol igazán otthon érezhette magát.
Tisztelt emlékezők!
Ezek a helyek, ez az életpálya, ez a bukovinai székely ember az egész magyar nemzet számára egy örökség. Egy olyan örökség, amelyet örökre a szívünkbe véstünk. Nemcsak őrizni akarjuk, hanem lassan egy éve tanulunk ezzel együtt élni. Ez az örökség nem kér külön odafi gyelést vagy gondozást – ez az örökség erőt adhat minden magyarnak a megmaradásért, szerte az egész világban.
Drága barátom, kedves Árpád, emléked legyen áldott!
Szentes Csaba
Madéfalva polgármestere