Különös, már-már regénybe illő, hogy a tiszanánai parasztcsaládból származó, álmodozó lányt, éppen a téeszbe látogató „elvtárs” fedezte fel. Konzervatórium, Zeneakadémia… és máris Bartók Juditját énekli az operaházi felvételijén.
Pályája üstökösként ívelt felfelé, de nem a vakmerőség, hanem a tudatos építkezés jegyében. Bár okosan a hanggyilkos szerepeket fiatalon elkerülte, abban a Lukács Miklós által vezetett operaházban debütált, ahol újrateremtették Magyarországon a hatvanas évek közepétől a Wagner-játszás kultúráját. Elképzelhetjük a távolságot a falubéli vályogház csendjétől Brünnhilde sziklájáig – s mégis, ez az út Eszter számára természetes ívként teljesedett ki. Akkor még magyarul futottak a Wagner művek. Lukács Miklós mellett a legendás Erdélyi Miklós, Mikó András operarendező támogatta az ifjú művészt, vitte bele ebbe a zenedrámai, őrült világba. Bár énekelni tanulni Maleczky Oszkárnál kezdett, Sipos Jenő hangmágus bontotta ki a torkában leledző csodát. A felejthetetlen Závodszky Zoltán vonta be az ízig-vérig Wagneri világba: a természetes éneklés elvárása szerint mondogatta: „úgy énekelj, mint a madarak…”
Ferencsik János muzikalitásának köszönheti Bartók Judit-szerepének előkészítését, így „Az év koncertjét” énekelhette fiatalon Kováts Kolossal, a frankfurti Alte Operben, Michael Gielen vezényletével. Szerencsénk, hogy megmaradtak felvételei Lovro von Matačić-csal is, a XIX. századi repertoár nagy-mesterével.
Művészi példaképe a XX. század egyik legnagyobb drámai szopránja, Birgit Nilsson volt – s nem csupán példakép, hanem partner is: több alkalommal váltva énekelték a Ring főhősnőjét. Nilsson Eszterhez hasonló, elképesztő erővel és tudatossággal vált világelsővé. Fényképek örökítik meg, ahogy ő is fiatalon, zeneakadémistaként térdepel egy svéd tanyán a cukorrépa földeken, és ő is ide tért vissza, mikor karrierjét a nyolcvanas évek közepén befejezte. Wagner egyik legcsodálatosabb hősnőjének atlaszi terheket kell hordoznia, és természetesen mindig a Götterdämmerung démoni zárójelenetét kellett Eszternek is előénekelnie a világban. Az ő személyiségét jellemzi ez az Istenből lett ember önfeláldozása egy jobb világért…
Kovács Eszterrel lelkileg közös szeretet fűz minket össze Leonie Rysanek művészetéhez való rajongásunkban is. Közös bennük számomra a Walkür Sieglindjének megformálása. Az olyan „operabolondok”, akik az operát nem csupán műfajnak, hanem létszükségletnek tekintik – imádják az entuziazmust képviselő és természetes hangadottságú énekeseket. Úgy szoktuk mondani: Urweib… Őserejű, szinte démoni Nő… Wagner Kundry-ja, utolsó megírt nagy női szerepe mutatja ezt leginkább. Esztert egyértelműen ezek közé a Birgit Nilsson-ok, Astrid Varnay-k, Kirsten Flagstad-ok és nagy kedvenceim, Leonie Rysanek-ek és Leyla Gencer-ek kongeniális karakterébe sorolom.
Mahlernek fontos volt ez az extázis, a „magánkívüliség” állapotába való kerülés. Én fiatal wagneristaként örök emlékeimben őrzőm ezeket az Erkel Színházbeli előadásokat. Esztert hallani földönkívüli élmény volt, és bizonyára meghatározta a generációm Wagnerhez fűződő kapcsolatát. Micsoda operai élmények voltak… Talán mindannyian emlékszünk arra a bizonyos 1983 február 13-i Parsifal bemutatóra, amikor Wagner halálának centenáriumán Ferencsik János személyesen érte el már megtört egészségi állapotban, hogy újra megszólaljon Wagner legkontemplatívabb műve.
De ugyanúgy rajongott Eszterért Zubin Mehta, vagy a lírai alkatú Silvio Varviso is. S ahogy alakult a nemzetközi pályája, utolérhette az az óriási lehetőség, hogy az operavilág egyik legpatinásabb helyszínén, a New York-i Metropolitanban is énekelhetett. A társulattal háromhónapos jubileumi, észak-amerikai turnéra indulhatott Renata Scotto, Domingo és Pavarotti oldalán.
Példaértékű Eszter visszavonulása is. 48 évesen, rendkívül fiatalon köszönt el a színpadtól, olyasfajta mély érzelmeket élhetett meg, mint A Walkür Wotanja, mikor legkedvesebb lányától válik el. Magasztos, de tragikus pillanat lehetett ez az életében. Hazatérése után – függetlenül itthoni operai szerződésétől – nem kapta meg a méltó lehetőségeket. Ezeket az utolsó éveket a magyar közönségnek ajándékozta, s ekkor
hallhattam Sieglinde szerepében többször én is. Azt állítja, hogy ezt sose bánta meg. Nem hiszem el. Egy ilyen elbújásos visszavonulás a tülekedésből egyértelműen egyik kedvenc zeneszerzője, Mahler Friedrich Rückert versére írt csodálatos dalát juttattja eszünkbe:
„Ich bin der Welt abhanden gekommen” („Búcsút mondtam én a nagyvilágnak… „)
„Meghaltam a világ forgatagának,
és egy csendes területen pihenek!
Egyedül élek a mennyországomban,
a szerelemben, a dalomban.”
Képzeljenek el egy fiatal lányt, aki gondolataiba mélyedve, magányosan ül a Tisza partján és elmerül a folyó gyönyörűségében. Én Siegfried Rajnáját látom ebben a képben. Eszter alakja is így él bennem… Ő maga is sűrűn emlegeti Pilinszky sorait „Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni”.
Kedves Eszter, boldogsággal tölti el a szívünket, hogy a Magyar Örökség díjat egy ilyen nagyszerű művész és ember veheti át a mai napon.
Zoboki Gábor
Kossuth- és Ybl-díjas építész