Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Bíráló Bizottság, Kedves Ünneplők, Hölgyeim és Uraim!
„Van olyan ember, akinek nagy tűz lobog a lelkében, de soha, senki nem jön, hogy megmelegedjen mellette. Az arra járók nem látnak mást, mint a kéményből gomolygó kis füstöt, és továbbmennek” (Vincent Van Gogh).
Nem véletlenül választottam ezt az idézetet. Az egyik oka az, hogy Legendi Géza festőművésznek a kedvenc alkotójától származik, a másik pedig az, hogy Legendi Géza festőművész életét és sorsát, oly egyszerűen és híven írja le, hogy szinte beleborzong az, aki őt ismeri. Hála Önöknek, ezt a lobogó tüzet, ma sokan megismerik és hiszem, hogy jónéhányan megmelegednek majd mellette.
Géza bácsi az erdélyi Zalatna nevű kis bányavárosban él és alkot. Több mint négyszáz festménye van, ezek főként tájképek és a helyi környezet szépségét ragadják meg. Élénk színvilággal és expresszív, posztimpresszionista hatásokkal ábrázolják Erdély érchegységi tájait. Művészete nem csupán látvány, a természet és épített környezet lecsendesedését és a hagyományok tiszteletét közvetíti, Gruzda János lelkész-festő nyomdokaiban lépkedve.
Házak, dombok, erdők és fák, nyári és téli színekbe öltözve, erős érzelmi kapcsolatot teremtenek a szemlélővel. Rövid, lendületes ecsetvonásokkal és erős kontrasztokkal Erdély természetének teljes spektrumát örökíti meg és egyben túlmegy egy olyan szférába, amely a helyi önazonosságról épített örökségről beszél összefonódva az örök természeti környezettel. Művészete ily módon, univerzális üzenetet közvetít az erdélyi hagyományos természeti és kulturális környezetről.
Felesége, néhai Legendi Margit volt az, aki támogatta művészi pályáját és kivételesen kritikus szigorral csiszolta, formálta művészi vénáját. Még akkor is, amikor megvakult betegsége miatt, tovább bátorította és kérte, ne hagyja abba a nehézségek és megpróbáltatások ellenére.
„Vallásos ember vagyok…” – mondta Géza bácsi legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, – „…és a tájfestést szeretem a legjobban, mert az Isten alkotása. Ezért amikor festeni kezdek, mindig imádsággal kezdem: Istenem segíts meg! A legnehezebb dolog a művész számára meglelni, megtalálni a szépet, de amikor az ember megtalálta, annál nagyobb öröm nincs! Megragadja és hirtelen minden elcsendesül, nem marad semmi más csak az a magasztos érzés, hogy eggyé válik a természettel”. Zalatnán szinte két kézen össze lehet számolni a magyar lakosságot. A valamikor még többségben magyarlakta helység most lehangoló látványt nyújt. A kommunista rendszerben épült betonépületek és sablonos kockalakások még a művészethez nem értő szemét is sértik, hát akkor egy művészét? Ott élni, özvegyen, amikor el lehetett volna menni a fiához, Leventéhez, önkéntelenül is kérdést szült. Miért maradt itt? A válasz nem lepett meg – hiszen magam is itt élek, igaz kicsit tovább, úgy félórányira, a mócvidék szívében, Abrudbányán, – „nem hagyhattam itt az őseim sírját” – hangzott a válasz és én teljesen egyetértettem vele. Van, aki makacsságnak mondaná, vagy éppen bolondságnak azt, ami Géza bácsit és sok más „külhoni” magyart ebben az érzésben összeköt, pedig egyszerűen nem más, mint hazaszeretet. Makacs és szent hazaszeretet!
Rendszerváltáskor, 1989-ben megverték, leköpdösték csak pusztán azért, mert magyarul beszélt. Sokáig bosszantották, csúfolták. Megpróbálták megtörni, de nem sikerült. Géza bácsi mindezek ellenére elérte azt, hogy nem csak megszokták és elfogadták, hanem kialakult egy olyan állandó rajongói kör, akik rendszeresen látogatják festőműhelyét, kiállításait.
„Meg lehet szerettetni a kultúrát, ha az ember állhatatosan és szeretettel próbálja átadni” – mondta Géza bácsi és én nem szóltam semmit, csak csodáltam azt az erőt és dacos elhatározást, ami szavaiból áradt.
Többször volt külföldön is. A franciaországi Avallonban, Vézelay-ban, Lormes-ben, a svájci Friburgban, ahol festőtáborokban vett részt. Marasztalták is többször, maradjon ott
és csak a művészetnek éljen, de mindig visszatért, hazatért, ahová a szíve és ősei kötötték, Zalatnára.
Legendi Géza lelkében nagy tűz ég, és ahol nagy tűz ég, azt nem lehet csak úgy kioltani. Kívánom, hogy Géza bácsi tálentumának szépsége, szeretetének elfogadó szelídsége és helytállásának jelent és jövőt munkáló példamutatása sokáig tartson. Isten áldja meg erőben és egészségben mindazért, amit népéért, nemzetéért és anyaszentegyházért tett és remélem, továbbra is tenni fog.
Ladányi Péter Sándor református lelkész