A lovon vágtázó és hátrafelé nyilazó honfoglaló eleink képe mindnyájunk számára jól ismert. A harcosok másik elengedhetetlen fegyvere a szablya, a hajlított pengéjű lovassági kard volt. E fegyver használata végigkíséri a magyar hadtörténetet, a kardot ott láthatjuk a bajvívó magyarok oldalán és a Berlint is meghódító huszárok kezében egyaránt.
Az „Életünket és vérünket királyunkért!” szellemében élő XIX. századi Magyarországon elemi érdeke volt minden nemes ifjúnak, hogy megtanuljon bánni a karddal.
Az egyre bővülő polgári elit fiai alkották a hazai vívósport másik bázisát. A párbajképes ifjak közül, ha valaki legalább elfogadható szinten tudott vívni, az védhette meg az életét. A reformkortól Pesten, Pozsonyban és Kolozsváron megjelenő vívóiskolákban volt mód a gyakorlásra, ezekben főként francia és olasz mesterek tanítottak. A magyar vívóstílus kialakítása Keresztessy József nevéhez fűződik, aki azt a francia csuklózó vívás és az olasz alkaros kardvívás
ötvözéséből hozta létre.
A sportág hazai történetében mérföldkő volt a millenniumi nemzetközi vívótorna, ahol az olaszok fölényes győzelmet arattak a mesterek kardversenyében. Ennek hatására a hazai vívótermek olyan kiváló olasz mestereket kezdtek
alkalmazni, mint Italo Santelli. Munkájuk eredménye már az 1908-as és az 1912-es nyári olimpiai játékokon megmutatkozott, amikor a kardcsapat, és egyéniben Fuchs Jenő az élen végzett. 1912-ben már katonák is indulhattak
az ismét győztes csapatban, amit az osztrák hadvezetés addig tiltott. A magyar vívósport erejét mutatja az is, hogy az első elfogadott nemzetközi szabálykönyv Nagy Béla munkája volt.
Számos tehetséges vívónk esett el a Nagy Háborúban. A háború után a vívómesteri képzést is új alapokra helyezték. 1925-ben jött létre a Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet (SPOTI), amelyben olyan kiváló oktatók felügyelték a munkát, mint Rády József, Borsody László, vagy Gellér Alfréd.
A szisztematikus munka hamar meghozta a sikereket, a magyar kardvívás ismét a világ élvonalába, sőt hegemón helyzetbe került és azt évtizedeken át meg is tartotta. Az olimpiákat és más világversenyeket sorra nyerte a csapat és az egyéni bajnoki címet is magyar sportolók nyerték. Itt a tisztelet hangján idézzük fel – a teljesség igénye nélkül – a korszak kiemelkedő kardozóinak neveit: Pósta Sándor, Tersztyánszky Ödön, Petschauer Attila, Piller György vagy Kabos Endre.
A második világháború és a vészkorszak hatalmas veszteségeket okozott a vívósportnak. Kitűnő vívók sora lett a holokauszt és a háborús harcok áldozata Az új sportpolitikának is szüksége volt az eredményekre, még ha azt egy “úri
sportágban” hozzák is. A magyarok így a háborút követően is uralni tudták a sportágat, amelynek aranykönyvében három egészen kivételes kardvívó nevét kell kiemelnünk: Gerevich Aladárét, Kovács Pálét és Kárpáti Rudolfét.
1956-ban a megfiatalodott csapat nyert, a három „nagy öreg” mellé három fiatal került, az egyéni győzelem Kárpáti Rudolfé. Szomorú veszteség, hogy a fiatalok nem tértek haza az olimpia után. 1960-ban vívott utoljára együtt a „három muskétás”, újabb három fiatal tehetséggel lettek csapatbajnokok, az egyéni aranyérmes ismét Kárpáti Rudolf, a döntőben Horvát Zoltánt megelőzve. Ez az olimpia zárta a kettős győzelmek korát.
Az olimpiák idővonalán haladva a következő évtizedek igazán küzdelmesek voltak a magyar kardvívás számára. 1964-ben Pézsa Tibor egyéniben aranyérmet nyert, a csapat azonban nem tudott dobogóra kerülni, és a sportágtól „megszokott” csapataranyra is 1988-ig kellett várni. Négy évvel később Szabó Bence egyéni olimpiai bajnokságot, a csapat pedig ekkor és 1996-ban ezüstérmet nyert. Ezt követően három olimpián egyetlen magyar ezüstérem született, miközben a világbajnokságokon a csapat többször is diadalmaskodott.
A magyar kardvívás újjászületését egy példátlan, 2012-ben elindult sikersorozat jelezte: Szilágyi Áron három egyéni aranyérme és Tokióban még egy csapat bronz is. Higgyünk benne, hogy Párizsból ismét csodás eredményekről
számolnak majd be a tudósítók és ismét igaza lesz az legjobb hazai mesterek egyikének, Gerentsér Lászlónak, aki 1936-ban azt írta: „Valami titokzatos erő lakozik a magyar kardban”.
A magyar kardvívást az ehelyütt csak felvillantott kimagasló eredményeire, a fentebb kiemelt és a terjedelmi okok miatt itt név szerint nem említett, egyedülálló teljesítményt nyújtó kardvívóira és iskolateremtő mestereire való tekintettel, jó szívvel és meggyőződéssel ajánlom a Magyar Örökség Díjra.
Dr. Szabó Lajos