Kevés olyan ősi tárgy létezik az emberiség történelmében, melynek akkora jelentősége van, mint a zászlónak. Ennek a több ezer éves hadieszköznek az idők hajnalától a mai napig töretlen a pályafutása jelként és jelképként egyaránt.
Lehet egyszerű jelzőeszköz és lehet legszentebb eszméket megtestesítő, szakrális erővel bíró tárgy.
A harctereken született, mint az irányítás és azonosítás nélkülözhetetlen eszköze. A hajdanvolt kézitusák vad és átláthatatlan forgatagában a fennen lobogó saját és ellenséges zászlók jelezték a csatasorok helyzetét, irányt mutatva a harcosoknak.
Ezáltal a zászló az általa jelképezett csapat tagjait térben és időben összekapcsoló jel lett. Az ütközetben, amíg a harcos látta zászlaját küzdenie kellett, ha elszakadt társaitól a zászló irányába verekedte magát, ha a zászló lehullt, felemelésére kellett sietnie.
A csatákat irányító vezéreknek és nagyobb alakulatok saját zászlóinak hatalmas lélektani szerepe is volt. Magának a harcolók identitásának megtestesítőivé is váltak, a legközvetlenebb jelképévé nemesülve a bátorságnak és katonabecsületnek.
A zászlók fontosságát jól mutatja, hogy szentelésük és adományozásuk mindig nagy katonai-egyházi ünnepség keretében történt, külön rituálé szerint, ami miatt ezek a zászlók igen erős transzcendens tulajdonsággal ruházódtak fel.
Ezért az összecsapásokban ezen zászlók elvesztése a legnagyobb szégyen, harc közbeni zsákmányolása a legnagyobb dicsőség volt. Így természetes, hogy zászlótartónak lenni a legnagyobb kiváltság és felelősség volt minden idők, minden hadseregében. A zászlótartó a rábízott ereklyét el nem hagyhatta, vele elmenekülnie nem lehetett, ha a csata vesztésre állt, neki csak meghalni lehetett a szent selyemmel. Magát a zászlót és a zászlótartót is mindig elit katonák őrizték a csata forgatagában, kiknek feladata volt biztosítani, hogy a zászló az utolsó percig fenn loboghasson, ha pedig már minden elveszett, akkor lehetőség szerint meg kellett akadályozniuk, hogy a zászló az ellenség kezére jusson.
A zászlótartó tisztségét Zrínyi Miklós fogalmazta meg a legjobban A Tábori kis tractában: „…ha az egyik kezedet meglövik és abban hordozod a zászlót, tehát a másikba veszed, ha ezen is seb és lövés esik, a szádba veszed. Ha pedig teljességben látod az ellenséget, hogy hatalmat veszen rajtatok és a zászlót tovább meg nem tarthatod, és oltalmazhatod, akkor magadat bele takarod és hozzád szorítod és életedet is emellett veszteni akarod.”
A katonák világában a zászló szerepe nem csökkent az évszázadok múlása alatt, a modern hadviselés korában is ugyanolyan szent tárgy mint régen – a hadsereg lelke.
A magyar hadtörténelem több mint ezer éves múltra tekint vissza, régebbi, mint az államiság. Ennek során számtalan csatát vívtunk, tengernyi vért áldozva, hosszú történelmünk során nemzetünk sorsa nem egyszer függött a Hazáért fegyvert fogó férfiak vitézségétől.
A történelmi zászlósor ezt a hatalmas ívű, nagyon ősi és dicsőséges történelmet jelképezi, amely tele van könyörtelen csatákkal, mámorító győzelmekkel, keserű vereségekkel és elszánt talpraállásokkal.
A zászlósor 24 selyme olyan dicső elődöket idéz, mint a honfoglalás és a kalandozás lovashadseregeinek ragyogó parancsnokai, a Szent Istváni birodalmat oltalmazó királyok és lovagjaik, a hódító iszlámmal szembeszálló hősök, évszázados szabadságharcaink katonai vezetői, és a Habsburg-királyaink háborúiban vérüket ontó, mára már méltatlanul elfelejtett magyar tisztek. És ott vannak a két világháborúban küzdő hivatásos és tartalékos tisztjeink, akik esküjükhöz híven a végsőkig kitartottak, példát adva a becsületről és kötelességtudásról.
A sor utolsó két zászlója, 1956 lyukas lobogója és a Magyar Honvédség és az 1990 M csapatzászló méltó lezárása az impozáns sornak.
A világhírűvé vált lyukas zászló főhajtás a magyarok spontán, lélek által inspirált reménytelenségében is csodálatra méltó harcáról, a világ egyik legkönyörtelenebb diktatúrája ellen. mind-mind a magyarok törhetetlen szabadságvágyának képviselői.
A napjainkban használt csapatzászló pedig arra emlékeztet, hogy ennek az ősi és dicsőséges múltnak jelenünkben a Magyar Honvédség az örököse és jelenkori képviselője. Az a testület, amelynek egy igazi feladata van – a végzet és népünk közé állni, ha úgy akarja a történelem.
A 24 zászló által felidézett idők azt mutatják, hogy őseink helytállásukkal tettek egy örökre szóló esküt arra, hogy a magyarok szabadságban fognak élni és ez az utódokra, ránk nézve is kötelező érvényű.
A Magyar Örökség kitüntető cím odaítélése a Magyar Történelmi Zászlósornak valójában tisztelgés ezen ősi és fegyverrel írt hosszú történelmünk előtt.
Töll László ezredes