Tisztelt Ünneplő Közönség!
Tisztelt Díjazottak!
Nekem jutott az a feladat, hogy laudáljam az idén 200 éves Magyar Tudományos Akadémia két évszázados tudományos teljesítményét.
A Magyar Tudományos Akadémia létrejöttének megalapozója Széchenyi István volt, aki 1825. november 3-án egy évi jövedelmét ajánlotta fel a tudomány és irodalom magyar nyelvű művelőit összefogó szervezet létrehozására. Idézem őt:
„Tisztelt Statusok és Rendek! Én ugyan nagy nem vagyok, de vagyonos ember vagyok, azért nemzeti nyelvemnek gyarapítására egy egész esztendei jövedelmemet ajánlom úgy, hogy ennek a kívánt célra való fordítása és elrendelése mindenkor az országgyűléstől függjön.”
Az i fjú gróf hatására többen is felajánlásokat tettek, így alakult meg az MTA elődje, a Tudós Társaság 1827-ben. A társaság első elnöke a történetkutató Teleki József gróf lett, alelnökké Széchenyi Istvánt választották. A titkári hivatalt az első fél évszázadban egymást követően Döbrentei Gábor, Toldy Ferenc, Szalay László és Arany János töltötte be.
Az intézmény tényleges működését 1830-ban kezdte meg, a Magyar Tudományos Akadémia nevet pedig 1845-től viseli hivatalosan. Az új intézmény már a tevékenységének megkezdését követő második évében kiadta az első helyesírási szabályzatot (1832), később a leíró nyelvtant (1846) és értelmező szótárt.
Az 1848-as szabadságharc leverése után nem csak az Akadémia autonómiáját kezdték erősen korlátozni, hanem magát a működést is az Alapszabály módosításához (1858) kötötték. Az évtized végén országos gyűjtés indult az Akadémia székházának felépítésére. A palota August Stüler tervei alapján Ybl Miklós és Skalnitzky Antal irányításával épült, és 1865. december 11-én avatták fel.
A Monarchia idején az Akadémia nagyobb önállóságnak örvendhetett, egyre fontosabb szerepet játszott a magyar kultúra, oktatás és tudományos élet formálásában. Ennek az 1919-ben megalakult Tanácsköztársaság vetett véget: a Közoktatásügyi Népbiztosság április 14-i rendeletével felfüggesztette az Akadémia működését.
Az Akadémia életében a két világháború közötti korszakban nagy szerepet játszott gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, aki minden lehetséges eszközzel támogatta az intézményt. Gróf Vigyázó Ferenc hagyatéka az 1920-as évek végére anyagi stabilitást hozott az Akadémiának. A két világháború között olyan világhírű természettudósok
kerültek be az Akadémia tagjai közé, mint Szent-Györgyi Albert, Kandó Kálmán vagy Zemplén Géza.
Természetes, hogy mint minden komoly történelmi múlttal rendelkező tudományos intézmény életében – így a Magyar Tudományos Akadémia életében is – vannak kiemelkedő és szürkébb korszakok.
A II. világháború és az azt követő kommunista hatalomátvétel után kialakult egypárti diktatúra mellé szinte azonnal felsorakozott a nézetdiktatúra és az ízlésterror is, amely nem csak akkori oktatási és kulturális intézményeinket, hanem tudományos intézményeinket is alapvetően befolyásolta. Ez alól nem lehetett kivétel az Akadémia sem, melynek alkalmazkodnia kellett a politikai elvárásokhoz. Ezt fogalmazza meg a Magyar Tudományos Tanács által kreált az akadémia minden területére kiterjedő öt éves tervek sora az irodalomtudománytól a történettudományon keresztül a természettudományok minden ágáig. Ezért a tudományos tevékenységek gyakran ideológiai korlátokkal
folytatódhattak.
A rendszerváltozás után az MTA radikális reformon ment keresztül. Az 1994. évi XL. törvény átformálta jogi státuszát, megszüntette az állami politikai befolyást, köztestületté alakult. A törvény kimondta, hogy kizárólag tudományos teljesítmény alapján válhat bárki akadémikussá, valamint kiépültek határon túli akadémiai bizottságai is.
Ma a magyar tudomány teljesítménye világszerte ismert és elismert. Nélküle szegényebb volna az emberiség.
Ma a Magyar Tudományos Akadémia autonóm és szuverén. Tudományos kérdésekben való döntéseit szabadon hozza, ma beleszólni senkinek nincsen joga. Az elmúlt két évszázadhoz hasonlóan a tudás és a tudomány mindenkori legkiválóbb magyar képviselőinek nem lehet más küldetése, mint az egyetemes emberiség és nemzeti közösségünk szolgálata.
E turbulens korban is igaznak kell tartanunk, hogy a jelenkori magyar tudomány legfőbb művelőinek, – s magának az Akadémiának is – a nemzet szolgálatának kérdése központi kérdés.
A tudomány ugyanis egyetemes, világnézetileg semleges, a tudós azonban nem az. Élő példája ennek jelenkorunk két kiemelkedő Nobel-díjas magyar tudósának, Karikó Katalinnak és Krausz Ferencnek minden közéleti megnyilvánulása, mely arról tanúskodik, hogy bár tudományos eredményeiket külföldön érték el, ám gyökereik, illetve a magyarországi iskolákban szerzett identitásuk örökre elkötelezetté tette őket nemzetük iránt.
Az a 200 éves teljesítmény, melyet ma Magyar Örökséggé nyilvánítunk ünnepélyesen, most is kötelezi a mindenkori államot arra, hogy azon lehetőségeket biztosítsa, amely ezt a szolgálatot kiteljesíti, tudósainkat pedig arra, hogy politikai befolyástól, illetve politikai állásfoglalásoktól mentesen, ám nemzeti elköteleződéssel végezzék munkájukat abban a szellemben, amelyet Kölcsey így fogalmaz meg: „a haza minden előtt”.
Takaró Mihály
irodalomtörténész