Amikor hatvankilenc évvel ezelőtt egy Hegykő nevű kicsiny faluban megszületett, sem szülei, sem környezete nem tudhatta, hogy a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész látta meg a napvilágot. A szülők, Eperjes Károly és Kertész Imelda azt érezték, hogy különös utú, a világra egyszerre csodálkozó és fürkésző szemmel tekintő fiú más utat jár be, mint a szülei. Papnak szánták, Thália papja lett. A mozgalmas, fiatal éveket az akkori Színművészeti Főiskola követte, ahol életre szóló útravalót kapott tanáraitól. Többek között Major Tamástól. A korszak rettegett, elkötelezetten kommunista, sok színészi karriert derékba törő Major mint tanár és színész igazi profinak bizonyult.
Eperjes Károly kiváló színészi adottságai mellett láthatólag filmre termett fiatalember volt. Több mint félszáz magyar filmben játszott fő- illetve jelentős szerepet. Az Eldorádó, a Legényanya, A Csapd le csacsi, a 6:3, a Hippolyt óriási alakításai mellett külön kell megemlékezni Eperjes Széchenyijéről a Hídemberben, és talán legnagyobb emberalakításáról a Magyar Passióban.
Közel négy és fél évtizede áll megszakítás nélkül színpadon. Szinte felsorolhatatlan, száznál is több alakítása már hosszú ideje álló csillaggá teszi a magyar színművészetben. Színpadi alakításai méltatásához órák kellenének, de Moliére- és Shakespeare-alakításai itt is kiemelkednek a többi közül.
Színház és tévé lehetőségei kapcsolódnak össze tévéfilmjeiben. Már 1984-ben pályakezdőként foglalkoztatja a Magyar Televízió a Vén bakancsos és fia, a huszár című alkotásban. A mélyen és meggyőződésesen hívő Eperjes Károly a Szentírás tanításain kívül korunk legjelentősebb magyar és külföldi katolikus teológusainak műveit, tanításait élete vezérfonalának tekintette és tekinti ma is.
Ez köteteiből is nyilvánvalóvá válik az olvasó számára. Magáról így vall 2016-ban az Új Ember című hetilapban: „Ha szabad az identitásomat megfogalmaznom, akkor én keresztény, katolikus apa vagyok Magyarországon, magyarul, színészként, az Isten dicsőségére, az emberek javára és a lelkek üdvére. Így talán egyetemesen hordozom a keresztemet. Ha áldott állapotban teszem, akkor az megigazít engem, ha teherként cipelem, és nem hívom segítségül az Úrjézust, a Szűzanyát, az őrangyalokat és a szenteket, akkor agyonnyom.”
Hosszú évek óta köt barátság Eperjes Károlyhoz. Emlékszem, egy Mihály napon Oberfrank Pállal, gróf Bethlen Istvánnal, Nagytiszteletű Takaró Tamás református esperessel és másokkal együtt ült asztalomnál. A téma természetszerűleg adta magát: magyarság és kereszténység. A rendszerváltozás után több mint egy évtizeddel még mindig minden mozgásban volt a magyar
közéletben és színházi világban. Az a kiállás nemzete és egyháza mellett, amiről aznap este is tanúbizonyságot tett, mélyen elgondolkoztatott, annak ellenére, hogy vallási ügyekben nem értettünk mindig egyet. Fél évtizeden keresztül együtt tanítottunk Kaposvárott, abban a városban, ahol színészi pályáját kezdte. Számos társulat (Nemzeti, Katona, Radnóti, Thália, Művész, Újszínház, veszprémi Petőfi) tagja és vezetője volt, bárki, aki ismerte, csak lángolni lát-
ta. Lényétől mindenhol idegen volt a félszívűség, melyet hite és emberi meggyőződése sem engedélyezett számára soha. Több évtizedes színészi múlt után jutott el a rendezésig. A János passió (Magyar Állami Operaház) vagy az Ármány és szerelem (Pesti Magyar Színház)
újragondolásával és színrevitelével ebben a műfajban is maradandót alkotott.
Mindössze 45 évesen kapta meg a Kossuth-díjat 1999-ben és egyenes út vezetett az „elsők közt is a legelső” elismeréshez, a Prima Primissima-díjhoz. Az emberi létezés szinte minden férfialakját és szituációját eljátszotta. Mindig másképp, és mégis egyformán jellegzetesen, az utánozhatatlan
Eperjes-stílusban. Amikor maga is tanítani kezdett színészeket – és ennek szemtanúja voltam –, azt a sajátos életfilozófiát, hitbeli meggyőződést és óriási színészi tapasztalatot próbálta átplántálni az új nemzedék tagjaiba, mely mögött a fent említett életút minden tapasztalata sűrűsödött össze.
A Magyar Örökség-díj azokat illeti, akik nagyívű életművükkel, kiemelkedő teljesítményükkel méltóvá lettek arra, hogy e hatalmas kultúrát teremtő nemzet magyar örökségnek tekintse azt, amit megalkottak és hátra hagynak a következő generációknak. Eperjes Károly életműve, teljesítménye ilyen. Isten éltesse sokáig, hogy az elkövetkezendőkben is tudja gyarapítani örökségét, mely immár jogosan is magyar örökség.
Takaró Mihály irodalomtörténész