„Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre színem elé az országért…” (Ez 22, 30)
Kató Béla püspök úr, lelki testvérem és barátom épít és odaállt a résre. Nemcsak falakat épít, hanem várat, közösséget, lelkeket. Oda kellett állnia a résre az országért, azért a népért, amelyiknek országa a határain kívül van, amelyik Budapesten keresztül figyel Bukarestre. A nép a magyar református nép, az ország Magyarország. De nem csak az. Az Ország, nagybetűvel, az a valóság, amit a teremtő és szabadító Isten Krisztus által nekünk ajándékoz.
A rés a fogyatkozó magyarság, a düledező várfalak, a gyengülő közösség. De a legnagyobb rés köztünk és az Ő Országát nekünk ajándékozó Isten között van. Ebbe a résbe állt bele Kató Béla 44 évvel ezelőtt, amikor a sötét diktatúra idején Romániában a magyar lelkipásztor hivatását választotta. Évtizedekig kellett várnia arra, hogy téglából és habarcsból, és ahol szükséges modern és digitális eszközökkel iskolát, egyetemet, templomot, kastélyt, közösségi tereket építhessen. De a lelkeket előtte, közben és azóta is építi. Mert lélek nélkül hiába az építkezés. S lélek akkor van az építkezésben, ha Isten Lelke azt megáldja. Kató Béla népének vezére felekezeti hovatartozástól függetlenül. Irányt mutat katolikusoknak, reformátusoknak, evangélikusoknak, unitáriusoknak, minden Krisztus-hívő közösségnek, s hangot talál a románság azon képviselőivel is, akik képesek felülemelkedni a kisstílű, hétköznapi térnyerésen, meglátva a közös, kelet-közép-európai érdeket. S partnere azoknak a nyugat-európai protestánsoknak is, akikből nem veszett még ki teljesen a diktatúrából szabadult keresztyén testvéreik megértése. A népvezér, ha lelkipásztor és püspök, akkor először felfelé figyel. Annak az akaratát keresi, akinek a háta mögött is van szeme azokra, akiket Ő, a teremtő Isten rábízott. Az ő megfogalmazásában „a prófétai szolgálat a jövőre nyíló ablak kitárása”. A népvezér, ha pásztor, akkor minden egyes elveszett bárányra figyel. Akkor a közösség érdekét és a magányos magyar fájdalmát együtt látja. Vigasztal, bátorít, épít, védelmez, de ha kell számon is kér. Számonkéri önmagán és azokon, akik szolgatársai, vagy éppen a magyar közélet szereplői, hogy megtettek-e mindent a rájuk bízottakért.
Kató Béla nem szerethető ember, hanem szeretetre méltó. Elsősorban nem azért, amit tesz, hanem azért, aki: Isten szolgája a mi javunkra. Felsorolni mindazt, amit épített, azokat, akiket vigasztalt, bátorított és megvédett, balgatag vállalkozás lenne. Hiszen a lényeget úgyis ott tartják számon, ahol az életünk majd végső soron megméretik: Isten trónusa előtt. A lényeg az, hogy hol a forrása minden nemes és jó cselekedetünknek. Kató Béla életművének forrása az, hogy neve beíratott az Élet könyvébe, Isten tenyerébe. Minden elismerésünk, a Magyar Örökség-díj is, csak válasz arra az isteni döntésre, hogy Ő megáldja azokat, akik Országát építik, s odaállnak a résre, ha kell mások helyett is. S van itt még valaki: Ibolya asszony, a főtiszteletű püspök felesége. Isten különleges ajándékozó szeretete, ha valakinek olyan társat ad, akivel egészségben és betegségben, boldog és boldogtalan állapotában, hűségben maradhatnak egymás mellett.
Isten éltesse őt is a Magyar Örökség-díj átadásán!
Balog Zoltán
református püspök, a Zsinat lelkészi elnöke