Félévszázada annak, hogy egy alig 30 éves fiatalembert kineveztek egy 6 falu népét összefogó földműves szövetkezet élére. Rimaszécsen vagyunk, azon a településen, amely névadója a magyar történelemben jeles szerepet betöltő Széchy famíliának, amelynek református templomában egykoron Ottrokocsi Fóris Ferenc hirdette az Úr igéjét, s amelynek hajdanvolt fénye a totalitáriánus rendszer addig eltelt negyedszázada alatt igencsak megkopott.
Juhász István agrármérnök vezetésével a falu és környéke talpra állt. Egy évtized múltán az „Új Élet” nevet viselő szövetkezet az ország egyik legvirágzóbb szövetkezete lett. Fiatal magyar szakemberek egész hada telepedett meg Rimaszécsen, egy új falurész épült az otthonaikból. Valóban egy új élet körvonalazódott a Rima mentén. A szövetkezet vezetése azonban nem csupán gazdálkodott. A „kultúra” szót – amely eredetileg a földnek a művelését jelentette – mai jelentésében értelmezte. Saját lapja volt, Szécsi Szó címen, művészeket alkalmazott, hogy az ott élők szépérzékét fejlessze, sportolókat fogadott be a soraikba, a helyi cigány-magyarság tagjaiból zenekar létesült, folyamatban volt egy magyar regionális múzeum létesítése, kiállításokat és falunapokat szerveztek.
Majd jött 1989 novembere, s a tükör, amelyben egy összetört, megalázott nép remélt szebb jövőjét vélte látni, összetört… Juhász István hazatért szülőfalujába, Hanvára, abba a faluba, ahol Tompa Mihály is nyugszik.
35 év telt el azóta.
Juhász István nem siránkozott, nem nyalogatta a sebeit, nem tétlenkedett. Létrehozta az Agrárius kft-t, magával hozta néhány hű társát, s újra megkezdte az építkezést, az alapoktól. A közélettől távolmaradt, de szürke eminenciásként minden jó ügyet felkarolt, így a Duray Miklós vezette Együttélésnek is a kezdetektől támasza volt, mert abban látta a követendő utat. S ahogy múltak az évek, egyre többet tudott tenni. Irányításával átmentették Rimaszécsről a Mádl Ferenc köztársasági elnök úrtól tisztikeresztet kiérdemlő, a Sajó menti népéletet fába faragó, vászonra festő Igó Aladár köztéri alkotásait, s belőlük egy Emlékparkot létesítettek. Megmentették, átépítették a lebontásra szánt Hanvay család kúriáját, amely ma a református egyház kezelésében idősek otthonaként szolgál. Elkészíttette a család utolsó férfitagjának, a trianoni döntés után végveszélybe került helyi magyar iskolát anyagi támogatásával megmentő Hanvay Zoltánnak a mellszobrát. Felépítették a Tompa Mihály emblematikus versét idéző, A gólyához nevű emlékházat, melynek emeleti részében Igó Aladár alkotásai és a szintén itt született Tóth Elemér, költő és lapszerkesztő könyvtára kapott helyet, a földszinten pedig cukrászdát, kávézót létesítettek, hogy az idelátogatóknak legyen hová betérniük… A ház udvarán a magyar irodalom két jelesének, a Magyar Örökség Díjas Mács Józsefnek és Tóth Elemérnek, majd utóbb Igó Aladárnak a mellszobra kapott helyet.
Befejezéséhez közeledik a szintén pusztulásra ítélt Tamás-kúria felújítása, valamint az egykoron ott állott gazdasági épületek átépítése. A kúria – amelyet a néhai rozsnyói műemlékvédő, Tököly Gábor szülőföldje legszebb kúriájának nevezett, elkészült. Az egykori magtárban szobákat alakítottak ki, a volt csűrben egy nagyterem, a tetőtérben egy tanácskozóterem kapott helyet. A hajdani ól helyén egy 45 fő befogadására alkalmas szállóhely létesül. Tette, teszi mindezt azzal a szándékkal, hogy a magyarságot szolgálja, helyszínt biztosítson a helyiek összejöveteinek, rendezvényeinek, koratavasztól későőszig, esetenként télen is átmeneti otthont teremtsen az érkezőknek, főleg pedig a közelről-távolabbról táborozni érkező magyar ifjúságnak.
Juhász István példaértékű ember. Bízvást idézheti az Apostolok cselekedeteiről szóló bibliai részből: „Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam” (Ap. Cs.: 20:33). Életével igazolta az Úr intését: „Jobb adni, mint kapni”. Aligha volt olyan, akinek, ha Hozzá fordult, elutasításban lett volna része. Olyan embert tisztelhetünk a személyében, aki szűkebb pátriája legbőkezűbb támogatója az elmúlt évtizedekben. Nem hallottam Tőle soha a krasznahorkai Andrássyak jelmondatát: „Non videre, sed esse”, azaz: „nem látszani, de lenni”. Annál inkább gyakorolta ezt az erényt a mindennapokban.
Juhász István meghallgatta a néhai hanvai lelkész, Tompa Mihály útmutatását: „Ne akarjunk itt alant több, de kevesebb se lenni, mint ember… egyesítsd emberséggel a hatalmat, melynek a gondviselés bármely úton birtokosává tőn, mert mentől nagyobb ez kezeidben: annál súlyosabb a felelősség terhe rajtad.” Az utóbbi 3 és fél évtized méltó tanúságot tesz arról, hogy a rimaszécsi másfél évtized sem a hatalomhoz törlészkedő embert példázza, hanem azt a nagybetűs EMBER-t, aki mindig és mindenhol az Övéi, a Reá bízottak érdekében cselekedett. Szolgálta, szolgálja magyar népét, Reményik Sándor szavaival:
„ahogy lehet”.
Egyike ő a Felvidéken azoknak, akik a mindinkább terjeszkedő szlovákság szorításában a magyar jövőt alapozza és építi. Számos alkalommal biztosított helyszínt Hanván országos és összmagyar rendezvényeknek, így például tavaly a „Magyarok kenyere – 15 millió búzaszem” elnevezésű program kiemelt eseményének, a Kárpát-medencei Búzaszentelő Ünnepségnek is.
Az idén 80 éves Juhász István neve az egész felvidéki magyarság körében jól ismert, személye kitüntetett megbecsülésnek örvend.
Tavaly az elsők között nyerte el A Nemzet gazdásza címet, korábban a Magyar Kultúra Lovagjává ütötték.
Meggyőződésem, hogy a Magyar Örökség cím méltó betetőzése ennek az életműnek.
B. . Kovács István – gömörológus