Mártha Mihály Tibor 56-szor zarándokolt ki a Don-kanyarba, 34 éve fáradhatatlanul végzi a doni hősök emlékének ápolását.
Tibor anyai nagybátyja, Mártha Lajos 1917. március 1-jén született Fényeslitkén, a református család hetedik gyermekeként. A 24. könnyű tüzérezred II. osztályában teljesített szolgálatot, amikor 1942 nyarán kiérkezett
a doni hadműveleti területre. A szovjet csapatok áttörése után 1943. január 16-án, a visszavonulás és a halogató harcok közben Osztrogozsszk város térségében – a korabeli veszteségi nyilvántartásból szó szerint idézve – „légitámadás következtében bombaszilánktól elesett”. Még nem volt 26 esztendős…
Az eltemetésre vonatkozó rubrika a veszteségi kartonon kitöltetlen maradt. A visszavonulás közben, a támadó szovjet csapatok tüzében gondolni sem lehetett méltó temetésre, sokszor semmilyenre, ott maradt a katona holtteste ahol
a halál érte és csak a harcok elmúltával temették el őket, sokszor hevenyészett tömegsírban.
Ez az üres, kitöltetlen rubrika, sok veszteségi kartonon szerepel a doni harcokban hősi halált halt katonánál, ez az üresség azután a családokban, a hozzátartozókban is ürességet, kitöltetlen űrt hagyott magában. Így volt ezzel
a Mártha család is Fényeslitkén, és így volt ezzel Tibor is, amikor elkezdett felcseperedni és a családban „Lajoshoz” hasonlították, aki odamaradt a háborúban a misztikusnak hangzó „Don-kanyarban”.
Tibor 1989-ben 28 évesen döntötte el, hogy ő bizony elmegy oda, ahová addig magyar ember kegyeleti útra még nem mehetett és megpróbálja kideríteni nagybátyja nyughelyét vagy legalább a helyszínen emlékezik meg róla és letesz
ott valahol egy koszorút. Indulása előtt a megyei és országos lapokban a következő felhívást tette közzé: „1990 nyarán indulok a Don-kanyarba, akinek a szívét ez megérinti, jöjjön velem!” 1990 augusztusában összesen 33-an csatlakoztak hozzá: árvák, özvegyek, akkor még élő veteránok, valamint televíziós stábjával
Kóthy Judit riporter. Kijevig vonattal, Voronyezsig repülővel, onnan pedig autóbusszal érkeztek meg az egykori harcok színhelyére.
A következő évben megszervezett zarándokcsoport létrehozta a „Don Menti Magyar Honvédsírok Gondozására Alapítványt”, amelynek Tibor lett az elnöke. Az Alapítvány azóta is aktívan ápolja a doni hősök emlékét. Sajnos
a laudáció terjedelme nem teszi lehetővé ezek felsorolását, de többek között feltérképezték a 2. honvéd hadsereg ki-és visszavonulási területén egykor létesített honvédtemetők helyszíneit valamint a helyiek által mutatott helyeket, ahol 1943. január 12-ét követően létesítettek tömegsírokat. A többtucatnyi zarándokúton különleges és fájdalmas emberi sorsokat ismert meg, elmondása szerint ezek a sorsok gazdagabbá tették. „Egyfajta küldetéstudat alakult ki bennem. Jó a lelkemnek, amikor e távoli térségben járva hősi halottainkra emlékezve koszorút, mécsest, nemzeti színű szalagot helyezek el a temetőkben vagy az útszéli kereszteken. Az eltelt évtizedek eseményeinek következménye,
hogy immár azokra a zarándoktársakra is emlékeznem kell, akik már nincsenek közöttünk.” – nyilatkozta Tibor, aki 1998 óta szeretett településének polgármestere is egyben, de a hivatali teendők mellett is tovább folytatta a doni
hősök emlékének ápolását.
Az 1990-es évek végén, a szovjet államadósság terhére, a Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó szervezete felügyeletével két központi temető létesült a Don-mentén. Az exhumálási munkálatokat követően több mint
huszonnyolcezer magyar katona földi maradványa nyugszik immár méltó körülmények között a boldirevkai és a rudkinoi Központi Katonai Temetőben. Azóta a két központi temető is célállomása a zarándokutaknak. Mártha Tibor
meggyőződéssel állítja, hogy a helyiek nemhogy nem rongálják a magyar emlékhelyeket, sokkal inkább gondozzák azokat.
Munkája elismeréseként 2012. március 15-én Schmitt Pál köztársasági elnök úrtól vette át a Magyar Érdemkereszt ezüst fokozata állami kitüntetést. Erről úgy nyilatkozik, hogy nagy megtiszteltetés volt, de úgy érezte, hogy nem nála van méltó helye, hanem az „elfelejtett hadsereg”-nél. Még abban az esztendőben kivitte a Don-kanyarba, és elásta az 1990-ben állított kopjafa tövénél, mint mondta: „Hitem szerint ezzel az elismeréssel nem engem, hanem a 2. magyar hadsereg honvédeinek helytállását, haza iránti elkötelezettségét, a hadiözvegyek és hadiárvák fájdalmát ismerte el a magyar kormány.”
Az első zarándokút óta eltelt 34 esztendő emlékeit többszáz órányi film, több ezer fotó és írásos dokumentum, valamint hozzátartozói levél őrzi. Amikor azt kérdezik tőle, miért teszi, azt válaszolja: „Nehéz megfogalmazni, de hiszem, hogy Istennek célja volt és célja van velem, amikor erre a feladatra kijelölt.”
Maruzs Roland alezredes
igazgató, parancsnokhelyettes
Hadtörténeti Intézet és Múzeum