A felkérést, hogy Szakály Sándort méltassam, egyszerre érzem megtisztelőnek és zavarba ejtőnek. Megtisztelőnek, mert ötven éve ismerem őt; ifjúságom alkonya egybeolvadt az ő ifjúságának hajnalával az Eötvös József Kollégiumban, amelynek diákja volt, én pedig – akkori fogalmak szerint – nevelőtanára. A zavart az okozza, hogy életművének ismeretében a rendelkezésemre álló 4500 karakter 70-80 betűponttá zsugorított sorainak mindegyikét kitölthetném egy-egy monográfiacímmel, tanulmánykötet-címmel, életrajzi lexikoncímmel, forráskiadvány-címmel, visszaemlékezés-címmel, továbbá állásainak, tudományos megbízatásainak, közéleti feladatainak, kuratóriumokban, bizottságokban, alapítványokban, társulatokban, egyetemek különféle posztjain végzett munkáinak hosszas felsorolásával, s így kitüntetéseinek, köztük a Széchenyi-díjnak nem maradna hely. De lehet, hogy – tevékenysége egyik fénypontjaként – az 1990-es években Európa legjobb kulturális televíziójának ítélt Duna Televíziónak sem, amelynek kulturális igazgatója, majd alelnöke volt.
Az Eötvös Kollégiumban 1976 őszén a földkerekségen eladdig egyedülálló kezdeményezésként Olimpiatörténeti Szeminárium indult a Magyar Olimpiai Bizottság tagja, Dr. Keresztényi József vezetésével. A kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium egykori diákját, a törökkoppányi születésű Szakály Sándort valójában ezen a szemináriumon ismertem meg, amelynek ő volt a hajtómotorja. Vendégeinek – Elek Ilona, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Gerevich Aladár – vallomásaiban ott lüktetett a történelem. Például a Hitler karlendítése alatt megrendezett berlini olimpia, amelyen már Helsinkit megelőzően 16 érmet szereztünk. A sporttörténészként és egy időben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának oktatójaként is bizonyító Szakály Sándor hangsúlyozza; ezek az olimpiai érmek annak a Klebelsberg Kuno kultuszminisztersége alatt sporttal kapcsolatban hozott LIII. törvénycikknek az eredményei, amely előírta, hogy „minden ezer főnél nagyobb létszámmal működő üzem, gyár és így tovább… sporttereket, fürdőhelyeket, testgyakorlásra alkalmas helyeket kell hogy létrehozzon”. Ma e „sportterek” helyén plázák, benzinkutak, gyorséttermek állnak.
Szakály Sándor Kéri Kálmán pályaképét felvázoló esszéjében írja, hogy „a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején fiatal történészek jelentek meg a Hadtörténeti Intézetben és Hadtörténelmi Levéltárban, akik már ideológiai megkötések és a háború utáni évtizedekben kialakult sztereotípiák nélkül akarták vizsgálni Magyarország hadtörténetét”. Tudjuk, Sándor közéjük tartozott.
A legújabb kori magyar történelem kiátkozottjaival akart foglalkozni: csendőrökkel, meghurcolt, bebörtönzött, kivégzett katonatisztekkel, és a magyarságra zúduló olyan közösségi tragédiákkal, mint Trianon, a Don-kanyar, a német megszállás és következménye, a kiugrási… pontosabban kiválási kísérlet kudarca… Felkutatta az idehaza és a nagyvilágban szétszóródott, még élt tanúságtevőket is, és felkészültségével, nyíltságával szóra tudta bírni őket. Vallomásaik tölthetik ki a megsemmisült, megsemmisített, zsákmányul elvitt dokumentumok hiányát.
Szakály Sándor napi aprómunkára váltott ifjúkori elhatározása olyan műveket eredményezett, hogy néhányat mégis megemlítsek, mint A magyar tábori csendőrség története 1938-1945; A magyar katonai felső vezetés 1938-1945; Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban; Trianon, honvédség, háború, sport. Válogatott írások Magyarország XX. századi történelméről.